|
|
|
TISZTELET A MESTERNEK |
|
Száz
éve született Farkas András rajztanár, festőművész |
|
CSACH
GÁBOR |
|
Életmű kishitűség ellen – Farkas András
születésnapjára Farkas András azon „áldott gyüttmentek”
közé tartozott, akik a Trianonban megcsonkult, a világháborúban meggyengült,
s a kommunizmus székhelyáthelyezésekor szíven szúrt Balassagyarmat
„traumatológusai” voltak. Szellemőrzők, akik nem engedték veszni a polgári
műveltséget, egy jobb kor humánumát, a kultúrát nyomorba döntő diktatúra
idején. Ilyen áldott gyüttment volt Farkas András
mellett Szabó Károly, Versényi György, Kovalcsik András, Jánossy
Ferenc, Csikász István vagy Csemniczky Zoltán is. Farkas András a trianoni országvesztés után hetedik gyermekként
1920-ban született Abaújszinán, a négyszázezer éves
kora-kőkori szerszámok szerint a Felvidék legősibb településén. Talán az
ottani föld emberi élettel oly mélyen átitatott sugárzása határozta meg jó
értelemben vett rendíthetetlen földhöz ragadtságát. A közeli Kassa iskolái
közben éri a bécsi döntés, melynek köszönhetően az érettségi után magyar
állampolgárként a Képzőművészeti Főiskolára kerülhet, ahol 1944-ben festő
szakon diplomázik. Annak a Rudnay Gyulának a
tanítványaként, aki furcsamód a Horthy rezsim és a Rákosi korszak legmagasabb
kitüntetésének is tulajdonosa lett, hiszen 41-ben Corvin láncot, 49-ben
Kossuth díjat kap. Az Alföldi Iskola és a poszt-nagybányai
stílus mestere ideológiák felett álló szemlélettel ajándékozta meg
tanítványait. Háborús sebesülés, nagykállói tanítóskodás után kerül a
balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumba, 1947-ben. Eztán következik a
korosztályát érő kommunista kultúrpolitika völgyzárógátja: Ortutay kultuszminiszter
órakedvezmény megvonása a pedagógusok művészeti tevékenységét
ellehetetlenítendő, majd a pártkontroll eredményeként a támogatott
helyezkedők többségi, és a tiltott vagy tűrt makacsok kisebbségi világa. Van
néhány képe a sötét ötvenes évekből, amely egyértelműen mesél arról, mennyire
nem méltó a helyezkedés az igazi tehetséghez. A magát ünneplő magyar ökrökön
pöffeszkedő disznó, ujjongó majmok gyűrűjében, vagy a halál győzelmét a jog
felett hirdető allegorikus diófapác rajzoknál kevesebbért is börtön járt
akkoriban. Nyilván ilyen helyzetben a tehetség taktikát változtat. Réti
Zoltán az ideológiamentes muzsika felé fordul, nem véletlen későbbi
festményein a lírai absztrakció hatása. Jánossy
disszidál, majd hazatérve saját mitológiájába menekül (vagy épp belemenekíti
a pszichiátria sokkterápiája). Farkas makacs parasztként járja tovább a
földből kinövő történetek dokumentálását, mégpedig a mesterség alázatos és
tökéletesre csiszolt eszközeivel. Gimnáziumi rajztanárság mellett kollégiumi
és tanítóképzői nevelői munka, 1961-től egészen a 84-es nyugdíjba vonulásáig
művészgenerációkat indítva el a pályán az általa vezetett Képzőművészeti
Stúdióban. Két témában remekelt leginkább, mestersége a Palócföld népe és a
fiatalság ábrázolásakor csillogott igazán. A tájban élő, a mindennapi kemény
munkában kiteljesedő parasztok jelenvalósága mellett az élettől ragyogó
fiatal meztelen lányok időtlensége ragyog leginkább az életműben. „Ifjúság Boldogság” – mondta gyakran a szólást átköltve, sosem
panaszkodva a művészmesterséghez méltatlan köznevelési elfoglaltság terhe
miatt. Páratlan pedagógus volt, a pozitív kritika szikrázó humorú doyenje. Az
én évfolyamom volt az utolsó, aki ülhetett a rajzóráin. A legtehetségtelenebb
diák felé is szeretettel nyúlt, jól tudva, hogy a kreativitás felszabadító
boldogsága nem zárható érdemjegyek közé. Sose feledem utolsó korrigálását:
„Nagyon jó Gábor, remek… bár ha itt ezt a rövidülést
nézi, akkor ezek a vonalak nem teljesen így futnak, de összességében nagyon
jó… meg nézze, itt ez a gömb hátrébb kellene, hogy legyen… nagyon jó, és itt
az árnyékolás is túl sok, de összességében nagyon remek… nagyszerű, tudja mit
Gábor, tegyen fel új rajzlapot.” Ahogy a tanítás nem volt megvetett nyűg, úgy az évtizedeken át
asztalfiókba, Nógrád megyébe kényszerített alkotás béklyója sem. Művészetét
szemérmes egyszerűség és csendes habitus jellemzi, nem a merengő, hanem az
átélve megértő fajtából. Ars poeticáját jól jellemzi finnországi
kiállításának dacos visszautasítása 1971-ből. Vallotta, hogy noha még Nógrádban
is néha értetlenség övezi munkáit, mégis csak Magyarországon érthető és
feltétlen igazak a művei. „Termek, mint a fa – mondta –, de, hogy a
gyümölcsömet ki élvezi, nem tudom. Az én képeim valahogy melegebb emberi
kapcsolatot kívánnak létrehozni az ember és a táj között[1]”. Farkas művészete
lokalitásában volt egyetemes. Hitvallása szeretett mestereivel: Picasso derűs
vonalaival, Rembrandt szenvedélyével, Van Gogh őszinteségével és Breughel szeretetével keveredett. Élete alkonyán boldogan nyugtázta a rendszerváltást, s egyre
mélyebb kapcsolatba került legkedvesebb írójával, Dosztojevszkijjel is. A
legnagyobb orosz író a nyugat-párti zápodnyikokkal
szemben az orosz lélekből és földből táplálkozó szlavofilek közé tartozott[2], akik szerint – Farkas
hitvallásához hasonlóan – csak a megélt élmény, az anyaföldhöz és annak
megművelőihez való hűség teremt hiteles kultúrát. Utolsó nagyregényében[3] a haldokló Zoszima sztarec szavai szerint
az emberi élet nagy titka ez: „A régi baj fokozatosan csöndes, meghatott
örömmé enyhül…: minden nap áldom a napkeltét, és a szívem változatlanul
énekel neki”. Egyik utolsó interjújában[4] a hetvenéves Farkas
András mondja, hogy hálát ad Istennek, hogy fát vághat, s feláshatja a
kertjét. Majd így folytatja: „…nem is
tudom mik az én képeim? Tényleg, mi is a kép? Talán egyszerű furulyaszó,
pusztában hangzó harangszó”. Minden értelme létezésének az a magabiztos
tudat, hogy munkáiból az emberek felé árad az a végtelenül egyszerű és mély
szeretetet, amely áthatotta Farkas András minden tevékenységét. Kerek,
hiteles életmű. Két lábon álló, derűs és bölcs üzenetek sorozata. A diktatúra
korlátai, az elnyomott kisváros frusztrációi ellenére Farkas András olyan
kilátókat emelt, ahonnan túl lehet látni a provincializmus szürke
ködfellegein, oda, ahol száz színben ragyog a nap, s ahol jól láthatóan
elválik a hamisságtól az igaz. Halála előtti estén is Dosztojevszkijt olvasott[5], lehetséges, éppen Zoszima bölcs tanácsaival vándorolt
a túlvilági mesterek közé, a mi kisvárosi félelmeinket is enyhítve:
„Barátaim, kérjetek jókedvet az Istentől, legyetek vidámak, mint a gyermekek,
mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek
bűne, ne féljetek, hogy az elsodorja, és nem hagyja megvalósulni a ti
műveteket. Ne mondjátok, »erős a bűn, erős a becstelenség, erős a rossz
környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a
rossz környezet, és nem engedi megvalósulni a mi nemes művünket.« Kerüljétek az ilyen kishitűséget!” Isten éltessen Bandi bácsi! [1]
Tóth Elemér: Madách illusztrációk Finnországnak. Nógrád, 1971. szeptember 8. 2
Az orosz kultúra Nyugat és Kelet között,
szöveggyűjtemény. Budapest, 2006. 165-180 old. http://mek.oszk.hu/05500/05541/05541.pdf
3
A Karamazov testvérek
(1880). Jelenkor, Pécs, 2004. fordította: Makai Imre 4
Tóth Elemér: Ünneplőben. Nógrád, 1990. december 1. 5
Kovalcsik
András: ARCOK. Balassagyarmat, 2005. 173. old. Csach
Gábor művészettörténész Balassagyarmat, 2020. október 1. |
|
Csach Gábor műveiből |
|
|
|
Műhold |
|
|
|
100mg. |
|
|
|
Nagy Angela
2020 |
